Naplóféle az Erdélyben töltött napokról. 9. nap

Előző este igyekeztünk jó sokáig ülni a tábortűz körül. Ugyanis ez volt az utolsó. Ilyenkor a jókedv inkább már erőltetett, így volt ez akkor is. Hisz itt kell hagyni a néhány gondtalan napot, a szeretett tájat, a csendet, nyugalmat.

Kis ízelítő a füstből:-) Nem lehetett valami jó illatunk:-)

Reggel aztán várt ránk a nem szeretem összepakolás. Amilyen szívvel-lélekkel csomagolok indulás előtt, annyira fájó a hazafele útra visszarámolni mindent az autóba. De hát nem maradhatunk örökké itt.
Reggeli, sátorbontás, gondos csomagtartóba pakolás, hogy minden beférjen, aztán búcsú a táborhelytől, méltóságos fenyőktől, csobogó pataktól, védelmet nyújtó domboldaltól, irigylésre méltó még maradó sátrazóktól.

Elindultunk. Jó néhányszor visszanéztem, de tényleg menni kellett.
Az igaz, hogy még nem haza, hisz Zilahra mentünk. De az is haza. Szülővárosom.
Úgy terveztük, hogy megállunk a többször meglátogatott Rachitele-i vízesésnél, amit újabban Menyasszonyfátyol-vízesésnek neveznek. Ifjúkorunkban a közelében töltöttünk el egy emlékezetes hetet, a gondtalan diákkor és felelősségteljes felnőttkor határán. Így nagyon szép emlékek fűződnek a tájhoz, amit azóta még néhányszor meglátogattunk.
De addig át kellett vergődni egy nagyon pusztulásra ítélt úton.

Voltak olyan szakaszok, hogy ki kellett szállnunk az autóból, s Férjem lépésben vezette át az autót az irdatlan köves-gödrös úton. Várad felől ehhez képest autópálya volt.
A táj persze szép, lehet legeltetni a szemet.
Aztán lentebb újabb bosszúság. Elkezdték javítani az utat. De olyan szervezetlenül, ami csak ott jellemző. Vagy nem? Na szóval fél út lezárva, mert éppen dolgoznak, előre látni nem lehet, hát lesz, ami lesz,  elindultunk. Persze szemből mindjárt jött a markoló, ami csak itt tudott elmenni. De senki nem állt ott, hogy leállítsa az autósort. Így mondta a magáét a markolós, jó kocsis módjára Férjem is. Az út mellett mélység, korlát semmi, de le kellett húzódni, amennyire lehet. Aztán csak átvergődtünk. Volt még néhány cifra szakasz, de csak elértünk Rachitele-re, ahol a régi, széles, korlát nélküli hídon kellett letérni a vízesés fele.
Annak idején csak a pásztorokkal s egy barlangászcsoporttal találkoztunk. Most a völgy tele van panziókkal, autókkal, sétáló emberekkel. A vízesésnél is nagy tömeg. Csendre, magányra számítottunk. De szép számú csacsogó turistával találkoztunk.
A vízesés az most is gyönyörű. De mégis odalett a varázsa. Jó lett volna tovább sétálni, de úgy döntöttünk, inkább megyünk, legalább a többi maradjon meg olyannak emlékeinkben, amilyen volt.
Pedig minden szikla régi ismerősnek tűnt...

Gyorsan visszafordultunk, s haladtunk Zilah fele.
Bár úgy terveztük, a vízesésnél fogunk ebédelni madárlátta maradékot, de már erre sem volt megfelelő hely. Így távolabb, az út szélén álltunk meg.
Jó lett volna Kalotaszegen is időzni kicsit, de a sofőröknek elegük volt, "otthon" szerettek volna már lenni.

Szelídültek a hegyek, aztán megláttuk a Meszest, s átkelve rajta máris Zilahon voltunk.

S mi volt egyik első dolgunk? Kádban fürdeni:-)
Még néhány napot időztünk itthon, meglátogattuk a rokonok egy részét, Nagymamámat, voltunk a Tordai-hasadéknál és Bonchidán. És vége lett a nyaralásnak. De még fogok írni róla, még van miről:-)

Naplóféle az Erdélyben töltött napokról. 8. nap

Hozok egy kis nyarat a hideg télbe:-)
El kellett olvasnom az előző, nyaralásról írt bejegyzést, hogy tudjam, hol is hagytam abba. A pihenő utáni nap következik, amikor lábadozó Hédikénk hősiesen gyalogolt hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül az újabb csodás látnivalók reményében. Volt csalódás is, meg újabb nagy ámulások.
Olyan túrát néztünk ki, amelyiken nem állnak előttünk nagy szintkülönbségek. Az Eszkimó-jégbarlang ezt ígérte, 1 nagyobb emelkedőt kivéve elég egyenletes terepet mutatott a térkép.
Az út eleje egybeesett a Csodavár fele vezető úttal. El is néztük a turistajelzéseket, s mikor rájöttünk a tévedésre, nem tértünk vissza, hanem átvágtunk egy kis tisztáson. Annyi bábakalácsot egy helyen még nem láttam, mint ott! Gyönyörűek voltak!

Rátaláltunk a helyes útra. Árnyas erdőben, kényelmesen mentünk tovább. Kiérve az erdőből, már kevésbé volt kellemes, mert meglehetősen meleg volt. Aztán elénk tárult a ránk váró szintkülönbség. Ezúttal lefelé. Kőről kőre lépdelve haladtunk lefele, míg elénk tárult a Glavoi rét, ahol először akartuk felverni a sátrakat. Meggyőződtünk róla újra, milyen jól tettük, hogy nem maradtunk itt. Rengetegen voltak, s mindössze egy forrás látta el ivóvízzel az egész népet.

Lefele araszolva

A Glavoi rét

Itt kicsit megpihentünk, olvasgattuk a tájékoztató táblákat, majd elindultunk kijelölt célunk fele. Ezúttal felfele mentünk, de nem volt túl meredek. S erdőben haladtunk, áfonyát szemelgetve közbe s megfáradt Lányunkat biztatva, időnként hátunkon cipelve.
Aztán elértük a jégbarlangot, ahol voltunk 20 évvel ezelőtt is. Akkor még le lehetett menni, s megérinteni a méretes jégoszlopot. Most csak a kiépített teraszról lehet dideregve megcsodálni a természet újabb alkotását.

Megérkezve semmi sem utal barlang jelenlétére, csupán egy gödröt látni. Leereszkedve egyre hidegebb van, aztán a lépcsőfokon lejutva már látni a barlangot, alattunk. Jég, fatörzsek s sok lehullt levél van odabenn. S azért látni olyan jól, mert a barlangnak van egy felső nyílása is, ahol délben besüt a nap s állítólag vörösen izzik a jégtömeg. Erre utal a barlang román neve is, amely élő tüzet jelent.
A barlangban található jégtömeg mennyiségét illetően harmadik országos szinten az Eszkimó-jégbarlang.
Leányzónak nagy csalódás volt, valami másra számított elmondásaink alapján. Én is máshogyan emlékszem rá, de akkor sem lát minden nap ilyet az ember.
A fiúk elmentek a felső nyíláshoz is, de én nem kívánkoztam oda. Inkább pihentünk egyet közbe, s megnéztük a térképen, visszafele milyen látványosság tekinthető még meg. A Galbena-kilátó majdnem útba esett, mindössze egy 2 km-es kitérő. Hát ha már itt vagyunk, nézzük meg azt is.
Lélegzet-elállító látvány fogadott. Alattunk nagy mélység, sziklákkal övezve, a mélység pedig magába foglalja a Galbena-szorost, Pádis szerintem legszebb részét, ahova most nem jutottunk el. S túloldalt, velünk szemben, a távolban látni lehet a Rozsda-szakadékot, ahova órákig autóztunk. S itt van, odalátni.
Ez a látvány végre Hédit is lenyűgözte, azt mondta, ezért megérte eljönni.

Pihenő után visszaindultunk a táborba. Na most jó lett volna a Glavoi réten sátorozni, mert nem kellett volna megmászni azt a nagy emelkedőt. De szép lassan, Hédit is húzva-vonva magunk után, felértünk. Onnan meg már pikk-pakk "otthon" voltunk.

Így néznek ki a megfáradt vándorok a tábortűz körül:-)
Még vacsorát is főztünk, s füstölődtünk a nyers fenyőből rakott tűz körül. Ez volt minden esti program:-)
S másnap már hazafele mentünk? Na ezen kell gondolkoznom, hisz nem most volt.

Tovább, tovább...

Utolsó bejegyzésem több, mint két hónapja íródott. Az ősz vége fele. Azóta csak gyűjtögetem a lejegyezni valókat. Fejben. A blog meg türelmesen várakozik. Szegény, nagyon elhanyagolom.
Azért most sem véletlenül írok, egy nagyon kedves hozzászólás kellett ahhoz, hogy a terveket tett kövesse. Vicuska szavai ösztönzőleg hatottak rám, köszönöm szépen Neked!
Mégsem részletezem, hogy miért kezdtem el a blogot, s miért hanyagolom. Pedig annyi mindennel meg tudnám tölteni... van egy blog a sütiknek, s egy az összes többinek, ami életünk része. Múlt, jelen, jövő, család, otthon, konyha, kert, kedvencek, hobbi, minden, amire szakítok időt s amire még szeretnék.
Kicsit naplószerűnek is szántam, mesélősnek.
Az idő az elképesztő gyorsan telik. Már 2013-at írunk, s abból is eltelt majd egy hónap. Nagy adósságom a blog fele a nyaralásról elkezdett beszámoló. Azzal szeretném folytatni, de ígéretet azt nem teszek. Mert ugye holnap reggel nem ébreszt a telefon, de ez sem tart örökké:-)